Ma éjjel Kováts Dániel tanár úr (nekem Dani bátyám) önéletírását olvastam. Miközben nyugodt életre, alkotómunkára, közösségi feladatokra, tanításra vágyott, a sors kelettől nyugatig, fel és le sodorta, de „mindenütt otthon” érezte magát, mindenütt megtalálta a munkában az örömöt: építkezésen, vájártanulók oktatásában is, mert annyira szereti szülőföldjét, anyanyelvét, s az azt hordozó embereket.
Abaújnádasdon született a Trianon elszakította a faluban, majd Miskolcra került a család, négy évet járt az Ottlikról elhíresült cőgerájba (kőszegi katonai alreáliskola), utána magyar-angol szakos budapesti egyetemista lett, amikor egy sokszorosított egyetemi lapért népellenes tevékenység vádjával perbe fogták, elítélték, megjárta a gyűjtőfogházat, egy napot Márianosztrán töltött, a rabokat Dobogókőn dolgoztatták egy építkezésen (itt meglátta őt véletlenül Lukács György, aki korábban az egyetemen tanította…). Még 1956 előtt fölmentették és törölték büntetett előéletét, bár erre később itt-ott hivatkoztak, ezzel gátolták előmenetelében. Kitelepítették a hortobágyi Borsos-tanyára, ahol a legjobb szállás egy tyúkólban volt. Utána a Miskolc melletti Perecesen kapott könyvtárosi-tanári állást, majd következett Zemplénagárd, ahol tanítóskodott – és megismerkedett feleségével. Élete ezek után főleg Sátoraljaújhelyhez és Sárospatakhoz kötődik, nyugdíjasként – családi okokból – Szeged, Dunaharaszti, Budapest következett. A településnevekből jól megrajzolható az elmúlt csaknem száz év történelme. „Szülőfalumat visszavonhatatlanul elveszítve legszívesebben Kazinczy falujában, Széphalmon telepedtem volna meg; ott, azon a tájon – Sárospatakon, Sátoraljaújhelyen, a Bodrogközben, a Hegyalján, a Hegyközben, a Hernád völgyében – járok legotthonosabban, itt érzem igazán a történelem kisugárzását, innen táplálkoznak szellemi gyökereim. (…) tapasztalatom szerint az Isten háta mögött is lehet reményekkel teli az ember” (17, 442). Az Egynapi járóföld című könyv dokumentumok (napló, feljegyzés, fénykép) és szakadozó emlékek összefűzésével mutatja be egy huszadik századi, népéért elkötelezett, mindig a jóért cselekedni akaró, a történelem által ide-oda rángatott magyar értelmiségi első harminc „vándorévének” kalandos fejezeteit. Sokszor lett volna oka kétségbeesni, nem engedték kiteljesedni, de ő megteremtette magának a kiegyensúlyozott világot: a feleségével töltött csaknem 60 boldog évet, megtalálta az örömöt a kutatásban, honismeretben, tanításban; a Kazinczy-kultusz legavatottabb szakembere lett; és most a 90-en túl is gyermekei, unokái körében alkotómunkát végez. Önsajnálatra hajló korunkban lehet tőle tanulni önfegyelmet, bölcsességet. (Egynapi járóföld. Barangolás vándoréveim ösvényein, Sátoraljaújhely, 2019. 488 old.)
Itt hozzászólhat!
